A reformpedagógia különböző irányzatainak virágkorában, amikor jó néhány és tekintélyes szakember hívja fel figyelmünket és kérdőjelezi meg a nevelés – legyen az óvodai, vagy iskolai – korábban alkalmazott és helyesnek vélt módszereit, igazán időszerű, hogy mi is – legyünk akár a nevelés hétköznapi hősei, anyák, óvodapedagógusok, tanárok – szembenézzünk önön magunk hiányosságaival, vagy éppen hogy megerősítsük a korábban vélt elképzeléseinket.
Mikor, milyen jutalom az igazán kívánatos, mit is értünk jutalmon, és milyen hatása lehet ez a későbbi évekre nézve? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ, remélvén, hogy írásommal sikerül felhívnom a figyelmet a jutalmazás veszélyeire is. Ugyanis komoly kockázatai lehetnek annak, ha nem a megfelelő időben, nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő mennyiségben történik a jutalmazás. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején.
Viselkedésünk a személyes akcióink (cselekedeteink) és az azokra adott reakciók függvénye.
Vagy még előbbről.
Hogyan is épülnek fel azon belső szabályok, amelyek előbb az akciót, később pedig az erre adott reakciók mentén kialakuló viselkedést befolyásolják?
Maslow [1] szükségletpiramisa óta ismert, hogy a egészséges életműködéshez bizonyos biológiai szükségletek kielégítése nélkülözhetetlen. Ilyen hajtóerőknek tekintjük például az éhség és a szomjúság csillapítását, de az optimális aktivitási szintre törekvést, illetve a kutató, a környezet felfedezésére és annak változtatására irányuló hajtóerőt is. Az utóbbi kettő meglétét egy példával világítanám meg.
Képzeljük el, hogy kisgyermekünk (2 éves), aktivációs szintje csökkent (unatkozik), a biológiai motívumok egyensúlya felborult (feszültség keletkezik), és ingergazdag környezet keresésére indul (elindul felfedezni a konyhát). Ekkor társul mellé a kutató és a kompetencia motívum is, amik odáig vezetnek (késztetnek), hogy a kis felfedezőnk könnyen bajkeverővé válhat, már hatékonyan változtatja környezetét is. Mi történik később?
Hősünk cseperedik, ismerkedik önmagával és a világgal, játékaiban ügyesedik, egyszerre tanulja és alakítja a szabályokat. Tanulja a szabályokat. Megtanulja, hogy a levesbe nem nyúlkálunk kézzel, hogy a pisilés és a kakilás szabályozható és szabályozandó folyamatok, hogy az ételt mivel esszük és hogyan, hogy hangosan köszönünk, hogy nem vesszük el mástól a játékát, hogy mielőtt átkelünk az úttesten körülnézünk, hogy nem vágunk egymás szavába, hogy nem szórjuk a homokot stb. És naphosszat sorolhatnánk… És hogy hogyan tanulja meg?
Közvetlen környezete megerősíti. Itt visszautalnék a korábban hangzottakra: Viselkedésünk a személyes akcióink (cselekedeteink) és az azokra adott reakciók függvénye. Előbbi példánál maradva, anyának két választása van: vagy megerősíti gyermeke rendrakását a konyhában (például mosolyával jutalmazza), vagy éppen, hogy szívéhez kap és ráförmed csemetéjére (bünteti gyermeke viselkedését). És hogy ezzel mit kezd kisemberünk?
Elsajátítja a környezetére és önmagára vonatkozó szabályokat és következtetéseket von le azokról. Ezen következtetések olyan kialakuló attitűdökhöz (beállítódásokhoz) vezethetnek, amelyek a személyiség tartós jellemzőivé válhatnak. Ilyen mondatok például: „Meg tudom csinálni, ügyes vagyok. Képes vagyok rá.” vagy éppen ellenkezőleg „Én úgy se tudom. Képtelen vagyok rá, úgyis csak elrontom.”
A nevelés szakembereként és hivatásos gyermekfelügyelőként nem győzőm elégszer hangsúlyozni ezen egyszerű összefüggések törvényszerűségét és annak felelősségét. Miszerint korántsem mindegy, hogy a kisgyermek közvetlen környezete által milyen mechanizmusokat épít be életébe, és azok hogyan befolyásolják a későbbi életét.
Korántsem mindegy, hogy felcseperedvén a gyermek saját viselkedését a világ különböző elvárásaihoz igazítja, cselekvéseit a jutalom elnyerésének vagy a büntetés elkerülésének célja határozza meg. [2] Ebből következik, hogy cselekedeteiért, és annak esetleges kudarcáért mindenkor a környezetét vonja felelősségre. Helyét nem találja a világban, akkor érzi magát jól a bőrében, ha folyamatosan visszaigazolást kap arra nézve, hogy amit tesz helyes, hogy egy klassz ember, hogy jó anya/apa.. és folytathatnánk. Erre a pszichológia a külső kontrollos személyiség fogalmát használja. A belső kontrollos személyiség éppen ellenkezőleg: viselkedését és a vele történteket mindenkor saját ellenőrzése alatt állónak tartja, különbséget tud és akar tenni arra nézve, hogy kinek és milyen mértékben mérvadó a véleménye (tekintélye), nincs szüksége folyamatos megerősítésekre. És íme, elérkeztünk a jutalmazás pszichológiájához.
Jutalomnak tekintünk minden olyan ingert, tárgyat vagy szituációt, ami növeli annak valószínűségét, hogy a korábban megerősített akció megismétlődjék. A személyiségfejlődésünk során különböző ingerek és szituációk bírnak jutalomértékkel. Például csecsemőkorban jutalomértékkel bír már az anya puszta megjelenése is, számtalan kutatás bizonyította már, hogy a csecsemők ennek érdekében képesek sírást előidézni, ezzel elérve azt, hogy édesanyjuk megjelenjen. Később jutalomértékkel bírhat egy mosoly, egy pozitív tartalmú szó, mondat a szeretett személytől, de egy szociális célhelyzet is.
Régóta ismert, hogy gyermekeink előszeretettel tekintenek ránk, felnőttekre kivételes, és kivételezett élőlényekre, a felnőttséget, a felnőtt létállapotot privilégiumként élik meg. Ennek és a kutató-kompetencia motívumok egységének köszönhető az, hogy gyermekünk meg akar tanulni szépen enni, szépen orrot fújni, megfelelő időben és helyen pisilni és kakilni, bekötni cipőjét stb. Mert kompetenssé akar válni. Mert önbizalmat nyer általa. Mert meg tudja csinálni! Mert anya/apa büszke lesz rá! Mert befogadja a felnőttek közössége! Mert azzal, hogy megtanul szépen enni, már leülhet a felnőttek asztalához, már nem kell etetőszékből ennie. Ezt hívja a pszichológia szociális célhelyzetnek, miszerint az egyén a kívánt állapot elérése végett hajt végre akciókat. Fontos eszünkbe vésnünk: önmagában jutalomértékkel bírnak ezek a helyzetek!
Elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: Mi történik akkor, ha a gyermek környezete további jutalmakkal, tárgyi jutalmakkal (!) erre ráerősít?
Tételezzük fel, hogy apróságunk a szobatisztaság embert próbáló feladata előtt áll. Tudjuk, hogy ezen akadályt előbb-utóbb le kell küzdenie, így mi, mint az édesanyjuk már izgatottan várjuk, hogy ez mielőbb bekövetkezzék (nem beszélve azon feszültségről, amit az óvodai beiratkozás követelményei okoznak). Gyermekünkben még nem ébredt, és nyomaiban sem észrevehető a közösséghez tartozás csodálatos élménye, így jobb híján megpróbáljuk számára még vonzóbbá tenni a szobatisztaság örömeit. Felhívjuk figyelmét a neonkék és harsány lila színekben pompázó bilire, vagy éppen káprázatos mennyiségű és formájú matricákkal jutalmazzuk, amik minden egyes sikeres bilibe pisilés/kakilás után járnak. Azonban ez már veszélyes terep. Az utóbbiak képezik jelen példánkban a tárgyi jutalom kategóriáját. Ennek túlzott mennyisége, minden egyes “akció” utáni megerősítése, odáig vezethet, hogy a legdrágább kincsünk, szemünk fénye, a pisilést/kakilást már csak akkor hajtja végre, ha a várva várt matricáját megkapja. Példámban szándékosan túloztam, azonban régóta ismert az a tény, hogy:
Ha nem a megfelelő időben, nem a megfelelő helyen, és nem a megfelelő mennyiségben történik a jutalmazás, akkor a belső motiváltság a jutalom értékével fordított arányban csökken, személyiségünk kontrollja könnyen külsővé válhat.
Hosszas felvezetés után levonható azon következtetés, miszerint külső kontrollos személyiséggé nem csak az válhat, akinek gyermekkorában az édesanyja minduntalan kivette a kezéből az aktuálisan megoldandó feladatot, vagy korholta, büntette gyermekiségéből adódó kíváncsiságát, hanem az is, akinek az összes [3] sikerét édesanyja azonnal [4] tárgyi jutalmakkal (matricákkal, túró rudival, csillagokkal, piros pontokkal) erősítette meg. Ugyanis a jutalmazás ezen szociális célhelyzeteknél nem csak, hogy felesleges (hiszen a tevékenység önmagában jutalomértékkel bír), hanem kifejezetten káros. [5]
Végezetül el kell, hogy mondjam, nem könnyű feladat előtt áll, aki jól akar nevelni. Kifejezetten embert próbáló feladat, kihívás. Megannyi kérdés, kétely, fejfájás, szomorúság, kétségbeesés, aggódás, küzdelem az ára annak, hogy megpróbáljuk jól csinálni. De hiszem, hogy megéri: sok gyönyörű, feledhetetlen pillanatot élhetünk meg, részei lehetünk azon tisztaságnak, ahogyan a gyermekeink a világunkat látják, és végezetül hiszem: a világ megváltoztatásának a kulcsa az édesanyák, a nevelők kezében van.
„Bárki, aki egy pacifistából agresszort, egy vallásos hívőből ateistát próbálna faragni, hamar rájönne, hogy a viselkedés szabályozása személyes forrásokból származik.” (Albert Bandura)
A cikk megjelent az Óvodai Nevelés folyóiratban is, az alábbi címen:
Dancs Nikolett (2017): A jutalmazás pszichológiája, avagy szükségese-e a matricák? Óvodai Nevelés. 70. évf. 10.sz. 22-23.o.
Lábjegyzetek:
[1] Abraham Maslow, az amerikai pszichológus az 1950-es években egy olyan motivációs elméletet, rendszert hozott létre, ami későbbiekben Maslow-piramisként terjedt el és vált fogalommá mind a szakmai berkekben, mind a laikusok körében. Maslow viselkedésünk/személyiségünk motivációs bázisát hierarchikusan képzelte el, és ezen hierarchia mentén építette fel, szintezte piramisát.
[2] Tapasztalataim alapján sok felnőtt megragad az erkölcsi fejlődés azon szintjén, melyet Piaget után heteronóm erkölcsnek, Kohlberg után prekonvencionális erkölcsi szintnek nevezünk. Mindkét igen tekintélyes, múlt században alkotott pszichológus azt találta, hogy létezik egy olyan erkölcsi szint (általában 12 éves kor előtt), mely szinten a gyermek viselkedését egyértelmű célok motiválják: a büntetés elkerülése vagy a jutalom elnyerése. A felnőtt tekintélye (véleménye) az egyetlen mérvadó. A továbbiakat az Önök képzeletére bízom, bátran helyettesítsük be az előbb elhangzott mondatban szereplő felnőtt szót további alanyokkal. Néhány ötlet: világ, főnököm, orvosom, férjem/feleségem, gyermekem, szomszédom.
[3] Skinner (kísérleti pszichológus) 1938-as majom kísérletei óta ismerjük, hogy ha minél ritkábban jelenik meg az akció utáni jutalom, annál aktívabban és kitartóbban dolgozik az állat a jutalomért. A tanulás rögzítése szempontjából a legjobb megoldásnak azt találta Skinner, ha kezdetben minden egyes kívánt akciót jutalom kísérte, későbbiekben ritkította.
[4] Különböző állatkísérletek során arra következtetésre jutottak, hogy a legszerencsésebb a tartósabb, jó válaszok arányának szempontjából (hatékony tanulás), ha a helyes akciót nem azonnal, de nem is túl későn erősítjük meg. Ez összefügg Festinger (szociálpszichológus) azon elképzelésével, miszerint a késleltetés fokozza a tárgy vonzerejét, és fejleszti az újabb frusztrációval szembeni tűrőképességet.
[5]Létezik egy egyetemi kísérlet, amit Deci 1972-ben folytatott. Az egyetemistáknak 4 rejtvényt kellett megoldaniuk 1 óra alatt. Az egyetemisták első csoportja pénzjutalmat kapott minden egyes helyes megoldás után, méghozzá azonnal, a sikeres megoldást követően. A második csoportnak semmilyen pénzjutalom nem járt. A megoldásokat követően mindkét csoportban szünetet tartottak, azonban a rejtvényeket ott hagyták a teremben. A kísérletvezetők arra voltak kíváncsiak, hogy ezek után mi történik, vagyis melyik csoport tagjai fognak jobban érdeklődni a rejtvények iránt, csak azon egyszerű oknál fogva mert érdeklik, mert belső motivációjuk erre készteti őket. A második csoport tagjai (akik nem részesültek pénzjutalomban) kétszer több időt töltöttek a szünetekben rejtvényfejtéssel. Egy harmadik csoport létrehozásánál, akik pénzjutalmat csak is mind a 4 rejtvényt megoldása után kaptak, nem találtak semmiféle különbséget a második csoport tagjaihoz képest. Ugyannyi időt töltöttek rejtvényfejtéssel szabadidejükben. Végül a kísérletvezetők azt találták, hogy a külsődleges jutalom (amennyiben minden egyes akciót követ) az érdeklődéssel végzett tevékenység belső motivációját csökkenti.