A televíziót, és annak hatását, mindennapjainkat átszövő jelenségét sok ellenérzés kíséri, gyermekeinkre káros hatással bír – hangzik az egyik legsúlyosabb vád a televízióval szemben[1]. Azonban azt sokan elfelejtik, hogy ez a probléma sokkal összetettebb, mint az elsőre gondolnánk.
Cikksorozatomban olykor lehet, hogy sokkal messzebbről indulok el, mint amit az elsőre megkívánnánk, szükségesnek látnánk. Miközben igyekszem tágítani azt a horizontot, amin az adott problémát szemléljük, törekszem bizonyítani azt is, hogy a televízió káros hatásainak ítéletei egy sokkal mélyebbről jövő probléma következményei, mint például, hogy definiálható-e a gyermekkor, miért is szorulnak védelemre gyermekeink, miért kelt (morális) pánikot a televíziót elárasztó erőszak látványa. Mindezt arra építve, hogy ezt a problémakört megannyi más probléma lengi körül, szövi át, így önmagában elemezni, kiragadni nem csak, hogy értelmetlen, de félrevezető is. Kérlek, tarts velem ezen a közel sem egyszerű, de reményeim szerint igen tanulságos úton. Kezdjük a legelején!
A gyermek fogalmára vonatkozó „definíciók” az utóbbi évtizedekben folyamatosan változtak (egyre több, és újabb magyarázatokra van szükség, hogy pontosan meg tudjuk határozni, hogy ki is a gyermek), sőt maguk a gyermekek is változtak. Ahhoz, hogy ezt a kijelentést el tudjuk fogadni, érdemes már azon elgondolkodni, hogy a világ maga is változik (és ezt a változást a legtöbben negatívan élik meg), így törvényszerű a változás a gyermekek életében is, sőt a gyermekléttel kapcsolatos definíciók körében is. Nem egy helyről hallhatjuk, hogy „A mai gyerekek már teljesen mások”, „Bezzeg az én időmben…”, és sokszor elhangzik mások szájából (sőt személyesen egy óvodapedagógustól hallottam), hogy „Csodálkozol? Hisz nézd meg mi megy a tévében!”.
Tisztán látszik, hogy ha az óvodáskorú gyermek személyiségének média általi befolyásolását kívánjuk vizsgálni, először maga a gyermeklét fogalmát kell definiálnunk. Másrészről pedig ahhoz, hogy bárminemű helyes következtetést vonjunk le a gyermek és a média kapcsolatáról, elkerülhetetlen, hogy alapvető történelmi, pszichológiai, szociális adatokkal, tézisekkel, elméletekkel is foglalkozzunk. A téma indokoltságában nem elhanyagolható az a közhiedelem sem, hogy ha valamiről sokat és sokan beszélnek, akkor már csak azért is érdemes az ügyet közelebbről is megvizsgálni, mert a több szem többet lát elve alapján még az is lehet, hogy igazuk van. Bár nem eltitkolt szándékom, hogy megdöntsem azt az általános vélekedést, miszerint a média közvetlen okozója a gyermekek viselkedés-változásának.
Ha áttekintjük a történelem során az ideális gyermeklétekkel kapcsolatos elképzeléseket, igen változatos képet kapunk arról, hogy mit is jelentett az adott korban gyermeknek lenni. Ha az ókori, miniatűr felnőttnek tekintett gyermeket nézzük, vagy a középkori nem sokra becsült gyerekkort (hol elsődleges cél a gyermek akaratának megtörése volt), vagy a reneszánsz, humanista felfogást, ahol a gyermekkort az ártatlanság korának definiálták, akkor hamarosan mi magunk is arra a megállapításra jutunk, hogy a gyermeklét meghatározása mindig az adott kor szellemében történt.
Ezzel kapcsolatban érdekesnek találom megemlíteni azt a szociálpedagógiai felvetést is, miszerint a gyermekkor mai értelemben vett fogalmát maga az iskolarendszer hozta létre, melyet a polgárosodás időszaka, annak társadalmi változásai hívták életre. Kevés olyan történelmi időszakot ismerünk, amiben (a mai értelemben vett) gyermekkor egyáltalán létezett. A gyermek – legyen az munkás, paraszt, felsőosztály gyermeke – ugyanúgy öltözködött, viselkedett, mint az apja, sőt a törvénykezésben sem tettek különbséget gyermek és felnőtt között. A polgárosodás időszakában egyre sürgetőbbé vált egy olyan intézmény létrehozása, ami tömegesen képes az embereket „életre nevelni”, megjelent az (állami) iskola. Az iskola életkor alapján az embereket „osztályokba” sorolta, ezzel létrehozva a gyermekkor fogalmát is.[2]
Annyi bizonyos, hogy az összes gyermeklélektani meghatározás egyetért abban, hogy: a gyermek nem felnőtt. De honnan is sejthetjük mindezt? Mindenféle pszichológiai, szociológia, pedagógiai háttérismeret nélkül elmondhatjuk, hogy a modern társadalmakban a következőkből való kizárás tanúskodik arról, hogy a gyermeket még nem tekintjük felnőttnek: a fizetett munkából való kizárás, a szexualitás korlátozása, az alkohol-, és dohánytermékek fogyasztásától való eltiltás, a választójogtól való megfosztás.[3]
Ha a pszichológia tudományához fordulunk, hogy segítségül hívjuk a gyermeklét, a gyermek fogalmának meghatározásában, akkor is abba az eleve elfogadott tételből indulunk ki, hogy a gyermek nem felnőtt. A gyermek képességeinek száma kevesebb, mint a felnőtté, ill. hiányosabbak a képességei. Nem is olyan régen a gyermeket (pont ezért) eleve hiányos természetűnek gondolták, definiálták, de ma már tudjuk, hogy a gyermek önmagában teljes, és az adott fejlődési szakaszban vizsgálandó, összehasonlítandó.
Továbbiakban a pszichológia (fejlődéslélektan) az óvodáskorú gyermekek értelmi képességei kapcsán a következőkből indul ki: a gyermekek minden iránt érdeklődő kis tudósok, akik folyamatosan kísérleteket hajtanak végre a világban azért, hogy azt minél jobban megismerjék. Ezen kísérletek eredményei alapján elméleteket hoz létre, az ún. sémákat. Ha egy-egy új tárggyal vagy eseménnyel találkozik, megkísérli ezeket a már meglévő sémái segítségével megérteni, azaz asszimilálni őket. Ha viszont a régi séma erre nem alkalmas, akkor módosítani fogja, vagyis akkomodációt hajt végre. Mindezek alapján Piaget (svájci pszichológus) – a gyermekek képességeit vizsgálva – a műveletek előtti szakaszba (2-7. életév) sorolja az óvodáskorú gyermekeket, ahol meg tanulják használni a nyelvet, a tárgyakat képekkel vagy szavakkal jelölni. Ekkor még nem vagy alig értik a megfordíthatóságot. Nem rendelkeznek még a konzerváció (megmaradás) elvével, hogy a tárgyak bizonyos tulajdonságai akkor is megmaradnak, ha megjelenésükben változás következik be. Gondolkodását vizuális benyomások uralják, meggyőződésük, hogy mindenki olyannak látja a világot, mint ők maguk (egocentrizmus). Bár Piaget a kísérletei során igen csak alábecsülte a gyermekek képességeit, de általánosságban elfogadható az általa felvetett elképzelés, felosztás.[4]
A pszichológia (szociálpszichológia) a következőket állítja a gyermekek sajátos szociális helyzetéről: a gyermek az ún. primer szocializációs szakaszban van, hol elsődlegesen a családban történő nevelés, érték-, és mintaátadás szerepe a domináns.[5]Ez elsődlegesen utánzásos tanulással megy végbe, ami során átvesszük a társ emocionális-, és aktivációs állapotát, megtanuljuk az adott helyzetnek az emocionális jelentését is. Az utánzás során tehát jelentést is tanulunk. Az utánzás képessé tesz minket arra, hogy „együtt érezzünk” egy másik emberrel, hogy „beleéljük magunkat az ő helyzetébe”.[6]
Az óvodáskorú gyermekeknél különösen fontos megemlíteni, hogy amikor „a gyerek a szülő magatartásmintáit és érzelmeit az utánzás és empátia útján átveszi, akkor egyúttal a szülő értékrendjét és attitűdjeit is magáévá teszi. Ezt nevezzünk identifikációnak (azonosulásnak). E folyamaton keresztül sajátítjuk el, építjük be a szociális normákat, értékeket.”[7] Mások elképzelése szerint (szintén a pszichológia tudományánál maradva, Rogoff megközelítése alapján), szociokulturális szempontból elmondhatjuk, hogy „a gyerek olyan kultúrába belecsöppent jövevény, akiből azzal válik bennszülött, hogy meg tanulja az adott kultúra szemüvegén keresztül nézni a társadalmi valóságot.” [8]
A harmadik nézőpont, amit a pszichológia igyekszik körüljárni, az a gyermekek erkölcsi ítéletalkotásának sokszínűsége, és annak fejlődése. Piaget és később Kohlberg (amerikai pszichológus) alapján a következőket mondhatjuk: az óvodáskorú gyermek azon erkölcsi ítéletalkotás szakaszában van, mely a műveletek előtti korra tehető, hol ha vannak is szabályok, azok könnyen módosulhatnak, saját kényelmünk és ízlésünk tükrében. Kohlberg ezt később prekonvencionális erkölcsi szakaszként pontosítja, hol a szabályok követése, vagyis a büntetés elkerülése érdekében vagy az alkalmazkodás, vagyis a jutalom és a jóindulat elnyerése érdekében cselekszenek a gyermekek.[9]
Szintén fontos bemutatni a pszichológia azon megállapítását (amit később majd a televízió negatív hatásaival is kapcsolatba hozhatunk), hogy az óvodáskorú gyermekek világról való ismerete, tudása igen labilis, a gyerek még nem ismer egyetemes (például természeti) törvényeket, az ő számára végső soron az évszakok azért változnak, vagy a madarak azért költöznek, mert egy szavahihető felnőtt így mondta, ha másképpen mondta volna más lenne a valóság.[10]
A pszichológia tudományának ezen megállapításait – amiket csak kivonatolni szándékoztam – fontos kiegészítenünk Óvodai nevelés országos alapprogramjával. Az óvodáskorú gyermeket a következőképp látja az Alapprogram: Az óvodáskorú „gyermek fejlődő személyiség, fejlődését genetikai adottságok, az érés sajátos törvényszerűségei, a spontán és tervszerűen alkalmazott környezeti hatások együttesen határozzák meg. E tényezők együttes hatásának következtében a gyermeknek sajátos, életkoronként (életkori szakaszonként) és egyénenként változó testi és lelki szükségletei vannak. A személyiség szabad kibontakozásában a gyermeket körülvevő személyi és tárgyi környezet szerepe meghatározó”.[11]
Ezek után vizsgáljuk meg, hogy mit is gondol az „utca embere” a gyermekkor-, a gyermekek életének változásáról. Annyi bizonyos, hogy a változások korában élünk (ezt mindannyian érezzük a bőrünkön), s változik a gyerekek élete is. Mi is történik a változás folyamata során? A hagyományos, elemi kiscsalád jelentősége folyamatos hanyatlik, egyre inkább elterjednek az ún. nem hagyományos családszerkezetek, az utóbbi két évtized során a válások száma megkétszereződött, a családok mérete egyre zsugorodik, a gyermekszületési mutatók csökkenek, jelentősen nő a dolgozó anyák aránya, s a gyerek számára már közel sem stabil környezet a család. Egyre kevesebb időt töltenek a gyermekek a szüleikkel, valószínűtlenebb, hogy van testvérük, a nevelői hozzáállás is változik, inkább az útmutatás, a mindent megengedő fegyelmezés válik széles körben elfogadottá.[12]
Ezek a változások ijesztőek, hosszú távú következményeire egyre gyakrabban, egyre részletesebb elméletek és elképzelések születnek. Ami az okait illeti: elkezdődik az ujjal mutogatás. Mi vagy ki a hibás? A piacgazdaság, a multinacionális cégek, a kormány, a fogyasztói társadalom, a média, a televízió.
A televízió! Egy 2014-ben végzett kutatásom során, amiben 60 szülőt kérdeztem meg arról, hogy mi a véleménye a televízió gyermekükre gyakorolt hatásáról: a szülők 100%-a vélte úgy, hogy befolyással lehetnek a televíziós műsorok gyermekére, 67%-uk pedig úgy látta, hogy a médiaszolgáltatók a gyermeket erőteljesen a fogyasztói társadalomba kívánják integrálni.[13] Ez igen beszédes adat.
Ezen túlmenően azonban azt is látnunk kell, hogy a televízió kézenfekvő bűnbaknak tűnik (ha a társadalomba végbemenő folyamatok okát kutatjuk), később rá is mutatok miért. De most fogadjuk el azon megállapításomat, hogy akik olyan (egyszerű) levezetést alkalmaznak, miszerint a korábban említett jóléti államokra jellemző társadalmi jelenségek a televízió által sugárzott műsorok tartalmával, a média által közvetített értékekkel állnak szoros összefüggésben, nem csak, hogy megannyi más (nevelő) tényezőt félresöpörnek, de a valódi okok is rejtve maradnak előlük. Bár nézetem szerint ez az összefüggés akár helyén való is lehet, amennyiben nem tulajdonítunk ebben a médiának kizárólagos szerepet, nem ok-okozati, hanem korrelációs összefüggést feltételezünk.
Lábjegyzetek:
[1] David BUCKINGHAM (2000): A gyermekkor halála után. Felnőni az elektromos média világában. Helikon Kiadó, Budapest, 372 o.
[2] Ivan ILLICH (2000): Az iskola fenomenológiája. In: KOZMA Tamás – TOMASZ Gábor (2000) (szerk.): Szociálpedagógia. Szöveggyűjtemény, Osiris Kiadó, Budapest. 391-396. o.
[3] David BUCKINGHAM (2000) i.m.
[4] ATKINSON – Rita L. (2003): Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 99-110. o.
[5] NAGY László (2003): Szociálpszichológia. Comenius Kiadó, Pécs, 25-32.o.
[6] SÉRA László (2001): Általános pszichológia. Comenius Kiadó, Pécs, 220-230. o.
[7] SÉRA László (2001) i.m. 228-229.o.
[8] ATKINSON – Rita L. (2003) i.m. 105.o.
[9] ATKINSON – Rita L. (2003) i.m.
[10] MÉREI Ferenc (2006): Gyermeklélektan. Medicina Kiadó, Budapest, 113-117. o., 135-141. o.
[11] 363/2012. (XII. 17.) kormányrendelet az Óvodai nevelés országos alapprogramjáról http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/mk12171.pdf
Letöltés ideje: 2018. május 30.
[12] David BUCKINGHAM (2000) i.m.
[13] DANCS Nikolett (2014): A média negatív hatásai az óvodáskorú gyermekekre. A televíziós műsorok negatív hatásai. Apor Vilmos Katolikus Főiskola, Vác, 62 o.