Amint már korábban említettem, a televízió alkalmas arra, hogy az egyén megfelelő bűnbakra találjon benne, ha a társadalomban bekövetkezett változások okát kutatja. Ennek gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza.
Harminc évvel ezelőtt szokatlan fogalom ütötte fel fejét a szociológia tudományában köszönhetően Jock Youngnak. Az említett szociológus (és kriminológus) megfigyelte, hogy a drogszedés növekedéséről szóló statisztikákra a közvélemény pánikkal reagált, ami azt eredményezte, hogy a rendőrök indokolatlanul nagyszámú gyanúsítottat tartóztattak le, akik kapcsán drogokkal való kereskedelem, drogfogyasztás gyanúja merült fel. Ezzel útjára indult egy olyan gondolat, ami az események moralizáló túlreagálást jelentette, amit később a morális pánik fogalmával fedtek le.[1]
Nem sokkal később a morális pánikok feltételrendszerét is felállították, amiben a következőknek tulajdonítottak szerepet. Egy-egy morális pánikot mindig egyfajta hatalomgyengülés előz meg (különböző intézmények esetében), vagy az erkölcsi határok megerősítésének, esetleg megváltoztatásának szükségessége. Szintén elengedhetetlen eleme egy mindenki által könnyen felismerhető ellenség kijelölése (ami lehet valódi veszély vagy bűnbak), ami minden baj forrása, és amivel ijesztgetni lehet az egész társadalmat. Tehát ilyen értelemben a morális pánik a „mumus” megjelenésére adott, mesterségesen gerjesztett kollektív felháborodás. A bűnbakot meg-, ki kell találni, és olyan magyarázatot kell hozzá fűzni, amely oksági összefüggésbe hozza azt az aggodalom forrásával.[2]
Az évek során újabbnál újabb bizonyítékok láttak napvilágot, miszerint a morális pánikok mindig is a társadalmunk, történelmünk részét képezték, időről időre a kollektív félelem és fenyegetettség állapotába kerülünk. Ilyen morális pániknak tekinthető a korai kereszténység időszakában a pogány hit követőinek üldözése, vagy szintén a XV-XVIII. században bekövetkező boszorkányüldözések, de morális pánik követte egy-egy új médium megjelenését is, mint a ponyvaregények, képregények, filmek, vagy a televízió megjelenése. A televízió példája alapján csakhamar megérthetjük, hogyan is működik a morális pánik gépezete.[3]
A változások korában élünk, értékek változnak és válnak semmissé, társadalmunkban általánosan elfogadott az a vélekedés, miszerint az erkölcsi határok megerősítésére van szükség. Hamarosan el kezdjük keresni, hogy ki vagy mi lehet a felelős a társadalmunkban bekövetkezett változásokért, sok esetben a média, és a televízió is a lista élén szerepelhet. A média (azzal, hogy eltúlozza a résztvevők valódi számát, az okozott kárt, a helyi lakosságra és az egész társadalomra gyakorolt hatását) mindig is alkalmasnak bizonyult a problémák forrásának kijelölésére.[4]
Milyen szerepet tulajdonítunk ebben a televíziónak? Általánosságban elmondható – a médiaerőszak kapcsán visszatérnék még erre a problémára –, hogy a televízió csábító rossz példák, hamis ideálok felmutatásával, a filmekben látható reálisan el nem érhető életmóddal kecsegtet. Ez az elégedetlenség gondolatát ülteti el, a kórosan és károsan fokozódó anyagiasság következtében. A szorongást kiváltó videók, filmek, televíziós műsorokhoz igazodó egyéni, és családi napirend, képernyő előtti rendszeres ülés szintén alkalmasak arra, hogy a televíziót jelöljük ki minden baj forrásának.[5] Véleményem szerint, ezen hatások letagadhatatlanok, és ezeket nem csak felismernünk, de orvosolnunk is kell, de kizárólagosságot tulajdonítani a televíziónak abban, hogy a társadalmunk „bajban van”, nagy hiba. Elég csak belegondolnunk abba, hogy a televízión kívül megannyi más hatás is ér minket (még ha több órát is ülünk a televízió előtt), ami szintén befolyásolhatja hozzáállásunkat, véleményünket, viselkedésünket. Ez különösen igazzá válik, amennyiben az óvodáskorú gyermekek korosztályára koncentrálunk és preszociális kisemberekként tekintünk rájuk. Egyformán hat rájuk szülő, idegen felnőtt, média szereplő, virtuális figura, ezek között különbséget legkorábban hat éves koruktól tudnak tenni.[6]
Tehát a televízióra nem, mint minden baj forrására kell tekintenünk, hanem egy olyan háló részeként, amelyek nevelnek és formálnak bennünket, beleértve a televíziót is.[7]
Lábjegyzetek:
[1] CSÁSZI Lajos (2003): Tévéerőszak és morális pánik. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 189 o.
[2] CSÁSZI Lajos (2003) i.m.
[3] CSÁSZI Lajos (2003) i.m.
[4] CSÁSZI Lajos (2003) i.m.
[5] KONCZ István – NAGY Andor József (2002): A média pedagógiai és pszichológiai problémái. Fitt Image, Szentendre, 121-136. o.
[6] SAS István (2006): Reklám és pszichológia. Kommunikációs Akadémia, Budapest, 41-44.o.
[7] Bruno FERRERO (2000): Gyermekeink és a televízió. Mi a tv? Don Bosco Kiadó, Budapest, 38 o.