Mielőtt még megvizsgálnánk az erőszak megjelenését a televízióban, valamint annak hatását a gyermekekre nézve, előbb az erőszak fogalmát és annak természetét kell meghatároznunk.
Az agresszivitás meghatározásakor – mint általában minden „szubjektív” fogalom esetében – abba a problémába ütközünk, hogy nehezen, vagy nem is tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi is az agresszió. Erre vonatkozóan kétféle meghatározást közölnék Kósa Éva, valamint Anderson és Bushman nyomán. Kósa Éva az agressziót a következőképp definiálja: az agresszió olyan szándékos támadás, amit az ártalomokozás szándéka motivál. (Gyerekek esetében az ártalomokozás megértésétől – árthatok másoknak a viselkedésemmel – beszélhetünk agresszív viselkedésről.)[1]Anderson és Bushman is hasonlóan írja le az agresszív viselkedést: „agresszív, erőszakos cselekedetnek tekintünk minden olyan viselkedést, amely szándékosan és a károkozás közvetlen és kívánt céljával sért egy másik személyt, élőlényt, vagy rongál tárgyat.”[2] Mindkét meghatározásban (és szinte valamennyiben) a károkozás szándéka kulcsfontosságú eleme az agresszív viselkedésnek. Éppen ebben rejlik az erőszak meghatározásának és értelmezésének a képlékenysége.[3]
Ugyanis az agresszió meghatározása, a szándék azonosítása mindig is egy külső (laikus) megfigyelőtől függött, vagyis, hogy mit gondol a kutató a megfigyelt személy belső állapotáról. Ugyancsak problémának tekintjük, hogy az agresszív viselkedés meghatározása mindig is társas ítéleten alapult, azaz, hogy az adott korban mit is tekintünk agresszív (nem kívánatos) viselkedésnek.[4] Túllendülve azonban az agresszió fogalmi meghatározásának problematikáján, érdemes az erőszak jelenségét közelebbről is szemügyre vennünk.
Először is Csányi Vilmos azon gondolatából kell kiindulnunk, miszerint a főemlősök közül az ember mutatja az agresszivitás legkisebb mértékét. E szerint legkevésbé sem biztos, hogy azért figyelünk fel (a médiában) az agresszív viselkedésre (és borzadunk el annak mennyiségétől), mert valóban agresszívek volnánk, hanem azért, mert aggaszt minket az agresszió, és annak mennyisége érzékenyen érint minket. A durkheimi szociológiaelmélet egészen odáig „merészkedik”, hogy azt állítja, hogy mivel az erőszak mindig is az életünk részét képezte (gondoljunk csak a történelem során megannyi agresszív és erőszakos viselkedésmintára, ami sokszor a szórakoztatás célját is szolgálta, mint például az ókori gladiátorviadalok), éppen ezért az életünket tükröző médiának is részét kell, hogy képezze.[5]
Ha evolúciós szempontokból vizsgálódunk, akkor az evolúciós viselkedéstudományok azon tézisét tekintjük kiindulópontnak, hogy az erőszakos viselkedésminták elterjedésében mindig az „játszott főszerepet”, hogy mennyire tudnak hatékonyabbak lenni a túlélésben és a szaporodásban, mint más viselkedésstratégiák. Tehát akkor volt „érdemes” az evolúció során az agresszivitás eszközével élni, mikor már az együttműködő magatartásformák eredménytelennek bizonyultak. Sokan attól tartanak (egyes társadalomtudományok képviselői), hogy annak elismerése, hogy az agresszió a természetes szelekció következménye (egyfajta szelekciós előnnyel jár), ahhoz vezet, hogy alkalmazása legálissá válik.[6] Akárhogy is, de az erőszak, az agresszivitás mindig is az életünk szerves részét képezte, erre számos példát találunk a történelmünkben is. Az, hogy az erőszak eszközét, és annak látványát mire is használták, koronként eltérő.
A felvilágosodás előtt, tehát a középkorban, az erőszak rendfenntartó eszközként szolgált, amit a hatalom és különböző csoportok tudatosan alkalmaztak (a teljesség igénye nélkül: szégyenkaloda, nyilvános megvesszőzés, száműzetés, lefejezés, akasztás, megégetés). Ezek az események a nyilvánosság szeme elől sosem maradtak rejtve, sőt a nyilvánosság bevonásával, beleegyezésével történt. A mostani értelemben vett börtön, mint olyan, nem létezett, a társadalom szeme elől csak a büntetőeljárás lefolytatásának ideje alatt maradt rejtve a bűnös. A felvilágosodást követően azonban a nyilvánosan alkalmazott erőszak eltűnni látszott, erre vonatkozóan megváltozott a gondolkodás. Úgy vélték, hogy a nyilvánosan alkalmazott erőszak kegyetlenséghez és durvasághoz szoktatja a tömeget (ezt manapság is sokat hallhatjuk a televízió negatív hatásai mellett érvelők esetében). Tehát a felvilágosodással egy időben a nyilvános erőszak az utcákról, a közterekről eltűnt, helyette egészen máshol jelent meg.
Megjelent például François Gayot de Pitaval keze nyomán összegyűjtött híres bűnesetek gyűjteményének oldalain (ami 1734 és 1743 közötti eseményeket fog közre), de megjelent az erőszak különböző jogi skandalumok írott változataiban, változatos bűnügyi históriákat tartalmazó novelláskötetek lapjain, betyártörténetek, és rémtörténetek formájában. A XIX. századot tekintjük a bűnügyi irodalom aranykorának, megannyi romantikus kriminovella, klasszikus detektívtörténet (Sherlock Holmes), pszichologizáló bűnhistória, kriminális kalandregény mellett, a tömegsajtó megjelenésével már a bulvárlapok hasábjain is megjelenhetett az erőszak. Tehát míg a nyilvános agresszió jelenségét évtizedek, évszázadok alatt a mindenkori hatalom, az állam a saját felügyelete alá akarta vonni (az állampolgárainak ellenőrzése az erőszak hatékony kordában tartását követelte meg), addig az erőszak a bulvárlapok hasábjaira, majd a XX. században a mozivászonra került.[7]
Ez a történelmi változás eredményezte később azt, hogy ma már a békés viszonyok között élő demokratikus államok lakói csak is a médiában találkozhatnak komoly, fizikai agresszióval, a szülők társadalma ennek hatását gyermekeikre nézve igazán fenyegetőnek érzi.[8] Egy 2014-ben végzett kutatásom során, amiben 60 szülőt kérdeztem meg arról, hogy mi a véleménye a televízió gyermekükre gyakorolt hatásáról: a szülők 67%-a szoros összefüggést feltételez az erőszakos műsorok és az erőszakos viselkedés között, míg 30%-uk véli úgy, hogy ez részben igaz, valamint 1%-uk semmilyen kapcsolatot nem tulajdonít neki.[9] Hogy miért is gondolkodik így a szülő (pedagógus egyaránt), miért is tulajdonít ok-okozati összefüggést az erőszak látványa és a gyermek agresszív viselkedése között következő cikkemben kívánom megvilágítani.
Lábjegyzetek:
[1] KÓSA Éva – VAJDA Zsuzsanna (1998): Szemben a képernyővel. Az audiovizuális média hatása a személyiségre. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 88 o.
[2] STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (2009): Gondolatok a média és az erőszak összefüggéseinek elemzése elé. In: STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (szerk.): A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták. Mathias Corvinus Collegium, Századvég Kiadó, Budapest, 15. o.
[3]MÁTAY Mónika (2009): Felügyelet és szórakozás. Az erőszak nyilvánossága. In: STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (szerk.): A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták. Mathias Corvinus Collegium, Századvég Kiadó, Budapest, 73-100. o.
[4] TÓTH Péter István (2009): A médiaerőszak az evolúciós viselkedéstudományok szemüvegén keresztül. In: STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (szerk.): A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták. Mathias Corvinus Collegium, Századvég Kiadó, Budapest, 49-72.o.
[5] STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (2009): Gondolatok a média és az erőszak összefüggéseinek elemzése elé. In: STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (szerk.): A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták. Mathias Corvinus Collegium, Századvég Kiadó, Budapest, 11-31. o.
[6] TÓTH Péter István (2009) i.m.
[7] MÁTAY Mónika (2009) i.m.
[8] STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (2009) i.m.
[9] DANCS Nikolett (2014): A média negatív hatásai az óvodáskorú gyermekekre. A televíziós műsorok negatív hatásai. Apor Vilmos Katolikus Főiskola, Vác, 62 o.