Az, hogy a médiaerőszak egyre ijesztőbb mértékeket ölt, vitathatatlan. Már 1999 végén megdöbbentő adatokat közölt Szilády kutatása.[1] A legagresszívebb műfajnak a filmek bizonyultak, 77%-ukban láthatunk erőszakos eseményt. A második helyezettek a rajz-, és bábfilmek a maguk 71%-ával. Ha az agresszív cselekmények időtartamát vizsgáljuk az egész műsor időtartamához képest, akkor magasan vezetnek a báb-, és rajfilmek (műsoridő közel egytizedét teszi ki), az agresszív műsorok 28,5%-a kifejezetten gyerekeknek készül. Az agresszió indítéka gyakran öncélú, az agresszort a pusztítás vágya és öröme vezérli. Az agresszort sok esetben motiválja az önbíráskodó igazságszolgáltatás és fegyelmezés szándéka. Az esetek túlnyomó részében az agressziónak nincsen közvetlenül megfigyelhető következménye, az előforduló agresszív események egyötödében azonban az erőszak következménye a halál. Az agresszorok ábrázolása realisztikus, sokszor pozitív tulajdonságokkal ruházzák fel őket, akik az esetek több mint 50%-ban cím-, vagy főszereplők, éppen ezért a néző könnyen azonosulhat velük.[2] Ezek aggodalomra adhatnak okot, többek közt felvetik azt az elképzelést, miszerint mintául is szolgálhatnak a kiskorúak számára.
Azonban míg a társadalom eleve adottnak tekinti ezt a megállapítást és tényként kezeli, addig éppen az ellenkezőjét állítják egyes kutatók. Mint például Karen Sternheimer is (amerikai szociológus) aki azt találta, hogy miközben Amerikában az elmúlt két évtizedben látványosan megnőtt a tévében bemutatott erőszakos filmek és jelenetek száma, addig az Egyesült Államok teljes populációját nézve három és félszeresével csökkent a fiatalkorúak bűnözési aránya.[3] Sternheimer azt is felkutatta (egy az 1999-ben történt iskolai mészárlás kapcsán, amit fiatalkorúak követtek el), hogy 1999-ben az Egyesült Államokban összesen 35 gyereket öltek meg osztálytársaik, azonban ugyanebben az évben (1999-ben) 1000 gyermeket öltek meg saját szüleik. Sternheimer állítja, hogy a családon belüli erőszak tehát sokkal nagyobb fenyegetésnek tűnik a gyermekekre nézve, mint a médiában látott erőszak. Továbbá amellett is kiáll, hogy az erőszak jelensége nem a televízióban kezdődik és nem is ott végződik.[4]
Az is vitathatatlan, hogy az erőszak ijesztő mértékének láttán aggodalmunk is nőttőn-nő. Hajlunk rá elfogadni, hogy a médiaerőszak megrontja az ifjúságot, ennek megfelelően a tévétársaságok csak tizennyolc év fölöttieknek ajánlják az erőszakos filmeket, vagy korhatárhoz kötik egyes filmek megtekintését. Tehát a társadalom próbál védekezni egy szülőknek szóló figyelmeztetés formájában. Azonban ez a szabályozás igen instabilnak látszik, sokszor igen kevés, vagy helytelen a besorolás. Ennek oka a következőkben rejlik: a vád – hogy a médiaerőszak megrontja az ifjúságot – még bizonytalannak látszik (amit később be is bizonyítok). De annyi bizonyos, hogy azok, akik általában a televízió ellen emelik fel a szavukat, nem is inkább az erőszakot, hanem annak mértékét és minőségét kifogásolják.[5] Mik is ezek a kifogások? (A későbbiekben egyes kutatások, tézisek elemzésénél elsősorban az óvodáskorú gyermekek csoportjára koncentrálok, olyan kutatásokat, felméréseket emelek ki, amik leginkább ezt a korosztály érinti.)
Az elmúlt évtizedekben kétféle irányzat alakult ki a televíziós erőszak kutatásának tekintetében. Az első irányzat képviselői az ún. hatáskutatók, akik a televízió képernyőjén látott erőszak mennyiségét és annak közvetlen hatását próbálják felmérni. (Az erőszaknak a kezdetektől adott negatív jelentést tulajdonítanak, ami független a céljától, a körülményétől, a legitimitásától. Hangzik az első kritika a hatáskutatókkal szemben.)[6]
A hatáskutatók szerint (kultivációs elmélet) a tévéerőszak három különböző módon érvényesül. Pszichológiailag (félelmet kelt), morálisan (érzéstelenné tesz a szenvedés látványával szemben), és a gyakorlati életben mintául szolgál, utánzásra késztet.[7] Tehát a gyerekek erőszakos viselkedése és az erőszakos filmek látványa között szoros összefüggés mutatható ki (ezt már az 1960-as évektől kezdve számos kutató próbálta bebizonyítani). Ez tartott egészen az 1990-es évek elejéig, ahol egy csapásra vágták el a kutatások hitelességét, megbízhatóságát.[8]
Néhány hatáskutatást azonban megosztanék az olvasóval. R. M. Liebert és R. A. Baron 1972-ben 136 öt és kilenc év közötti gyerekeket vizsgáltak kísérletükben. Arra kérték őket, hogy nézzenek tévét, míg a kísérletvezető elkészül. A televízióban látottak két perc reklámból, valamint csoportonként változó „főműsoridőből” állt. Az egyik csoport (kísérleti csoport) három és fél perc üldözést, két ökölharcot, két lövöldözést, egy késharcot látott, addig a második csoport egy sporttalálkozót. Ezután mindkét csoportban két perc reklám zárta a tévézést. A tévézés után átkísérték a két csoport tagjait egy lámpa elé. A feladatuk az volt, hogy válasszanak a között, hogy a szomszédban játszó kisgyereket segítik, vagy éppen bántják egy kar segítségével (ehhez egy gombot kellett megnyomniuk). Az eredmények azt mutatják, hogy a kísérleti csoport sokkal többször nyomta a Hurt gombot (fájdalomokozás).[9]
Atkinson 1979-es kísérletében arról kérdezte az óvodáskorú gyermekeket, hogy mit csinálnának akkor, ha egy fiú az utcán, se szó, se beszéd, egyszerűen lelökné a biciklijéről, amelyen békésen karikázgat. Azok a kisgyerekek, akik agresszív műsorokat néztek rendszeresen a televízióban, azok 45%-ban agresszív, fizikai vagy verbális gesztusokkal reagálnának. Míg, akik nem néznek agresszív műsorokat, azok csak 21%-ban reagálnának így.[10]
Vetró Ágnes 1987-es, és 1993-as eredményei azt mutatják, hogy a realisztikus ábrázolású, könnyen utánozható, kellemetlen következmények nélküli erőszak hat leginkább az óvodáskorú gyermekekre. A gyakrabban tévéző gyermekek, tekintet nélkül szociokulturális környezetükre, agresszívebbeknek bizonyultak, mint az ezeket a műsorokat nem nézők. Ezt Bandura is megerősíti (1993-as eredményei nyomán), a gyermekek és a fiatalok azokat az agresszív cselekedeteket utánozzák leginkább, amelyek a film folyamán igazolást nyernek, megjutalmazódnak.[11]
A hatáskutatásokkal szemben általánosan elfogadott az a kritika, miszerint a számos hatáskutató nem figyel eléggé – vagy egyáltalán nem figyel – a befogadó szociokulturális és szocioökonómiai helyzetének vizsgálatára.[12]A hatáskutatások zöme a médiaerőszak és az agresszív viselkedés korrelációs értékeiből indul ki, és ok-okozati összefüggésig jut. Pedig a korrelációs együtt-járás sosem jelentett egyfajta ok-okozati összefüggést, lehet, hogy azért viselkedik agresszíven a gyermek, mert több agresszív műsort lát, de lehet, azért néz több agresszív műsort, mert eleve agresszív személyiség.[13] Ezt az ok-okozati összefüggést több ízben és többször próbálták cáfolni, mint ahogy tette ezt a Policy Study is az 1990-es évek elején. 78 tíz és tizenhat év közötti fiatalkorú bűnözőt vizsgáltak, kedvenc műsorokról kérdezték őket. 500 azonos korú fiatalt kérdeztek ugyanerről. A két csoport között semmiféle különbséget nem találtak, a bűnöző fiatalok nem töltöttek több időt televízió előtt, és nem részesítették előnyben az erőszakos filmeket.[14]
1994-ben konferenciát tartottak 50 médiaszakértő bevonásával arról, hogy közelebbről is megvizsgálják a médiaerőszak problémakörét. A következő megfigyeléseket tették: a közvélemény eleve adottnak tekinti a média erőszakot okozó hatását. A következő pontokban dől meg ez az elmélet:
- a hatáskutatások nem reális élethelyzetekben, hanem laboratóriumi körülmények között zajlanak,
- miközben a kutatások statisztikai korreláción alapultak, a közvélemény számára ezt oksági kapcsolatként mutatják be,
- nem vesznek tudomást arról, hogy a televízión kívül más környezeti és társadalmi tényezők is szerepet játszhatnak[15]
A tanácskozás során a következőben tudtak megállapodni: „Bizonyos műsorok bizonyos körülmények között bizonyos emberekre hatással vannak.”[16] Az évek során, mind a mai napig nem sikerült bebizonyítani az ok-oksági összefüggést, az agresszív viselkedés és a médiában látott agresszív viselkedésminták között. Ennek kapcsán felmerülhet az a kérdés, hogy vajon létezik-e a kutatott probléma, vagy egyszerűen a mérési eszközök elégtelenek ennek megállapításához. Azonban arra a kérdésre, hogy kikre, milyen körülmények között, milyen hatással van is a média, arra a mai napig nincs válasz.[17]
A másik irányzat képviselő – mint említettem az utóbbi időben kétféle irányzat jelent meg a médiaerőszak kutatásában –, különböző recepcióvizsgálatokkal próbálták felmérni azt, hogy az erőszak milyen hatással is lehet a nézőre. Kutatásuk célja annak a mechanizmusnak a feltárása volt, ami során a néző értelmezi a televízióban látottakat. A recepcióvizsgálatok szerint csak is a közönségen múlik, hogy mit is tekint erőszaknak és mit nem. Erre vonatkozóan magukat a kísérletvezetőket is meglepte a következő kísérlet eredménye. Egy az 1992-ben vetített horrorfilm (Brainland) egyik jelenete alatt (a főhős fűnyíróval ront neki a kertjét elárasztó zombi tömegnek) a közönség hangos nevetésben tört ki. A főhős száját az öldöklés előtt a következő felkiáltás hagyja el: „A bulinak vége!”, ez okozhatta a nevetést. Tehát az, hogy a közönség miként is fog reagálni, erőszakként értelmezi-e a televízióban látott képsorokat, közel sem egyértelmű.[18] A recepcióvizsgálatok is hasonlóképpen zárultak le, mint a hatáskutatások. A kutatók úgy vélik, hogy „Egy adott korban, egy adott helyzetben, bizonyos feltételek mellett, bizonyos emberek erőszakosnak látnak és ítélnek a képernyőn valamit, míg mások ugyanazt, ugyanakkor, ugyanott nem tartják agresszívnek, sőt esetleg kifejezetten élvezik”[19]
Az elmúlt években egy új tudományág eredményeit is – a neurobiológiát – médiaerőszak kutatásának szolgálatába állították. Már a 2001-es évektől tudjuk – Anderson és Bushman nyomán –, hogy ha a gyerek erőszakos jeleneteket lát a televízió képernyőjén, akkor izgalomba jön, gyorsul a szívritmusa, nő a vérnyomása, és a gyerek izgalmi állapotról számol be. Ez az izgalom erősebb annál, mint amilyet a nem erőszakos filmek váltanak ki. Későbbiekben az is bebizonyosodott, hogy egy második erőszakos videofilm által kiváltott izgalom kisebb. Tehát – ami az izgalmi állapotot illeti – az erőszakhoz gyorsan hozzá lehet szokni. Az azonban nem régen derült ki (2005-ben), több biológus, kutató nyomán (mint például Mathews, Heekeren), hogy az erőszakélmény csökkenti a prefrontális és a temporális kéreg aktivitását, és fokozza az amygdala aktivitását. Az agyterületek közül éppen ezekről mutatták, hogy közük lehet az agresszivitáshoz. A prefrontális-, és a temporális kéreg sérülése vagy működési zavara abnormális agresszióformák megjelenését eredményezi. Újabb eredmények azt igazolják Kronenberger 2005-ös kutatásai nyomán, hogy bizonyos érzelmi töltést igénylő feladatok megoldásáért a prefrontális kéreg felel, az ilyen feladatokat nehezebben tudják megoldani azok, akik gyakrabban vannak kitéve erőszakélménynek.
Ezek az adatok magukért beszélnek, a médiaerőszak és az agresszív viselkedés között ok-oksági összefüggést fedezhetünk fel. Azonban Haller József (aki maga is neurobiológus) ezzel a következtetéssel – ilyen formában – nem tud egyet érteni. Érvei a következőek: erős izgalmi állapotba nem csak a médiaerőszak által lehet kerülni. Nincs bizonyíték arra nézve sem, hogy a médiaerőszak egy olyan idegállapot kialakulásához vezet, melyben állandósul az erős érzelmi felindulás. Végül hangsúlyozza, hogy az erőszakhoz való viszonyunkra különböző genetikai együttállások, neveltetési körülmények és szokások egyaránt befolyással bírnak.[20]
Végezetül egy utolsó gondolatot osztanék meg Bruno Bettelheim-től, a híres gyermekpszichológustól és írótól. Bettelheim-t egyszer arról kérdezték, hogy szükségük van-e a gyermekeknek a televízióra. A pszichológus válasza így foglalható össze. Mióta világ a világ, a gyermekek mindig is betekintést nyerhettek az erőszak megannyi bugyrába. Bibliai történeteken, mítoszokon nevelkedtek, az Ószövetség, és különböző klasszikus görög drámák által szocializálódtak. Ezt a fantáziálást sok gyermek nem csak, hogy élvezte, de szüksége is volt rá, mind a mai napig szüksége van rá. Éppen azért, mert így anélkül élheti ki ellenséges érzelmeit, hogy megsebezné, bántaná családját, ill. másokat.[21]
Lábjegyzetek:
[1]Melissa MÜLLER (2001): Az áruvilág kicsi királyai. Gyerekek a reklámok világában. Geomédiai Szakkönyvek, Budapest, 207 o.
[2] Melissa MÜLLER (2001) i. m.
[3] CSÁSZI Lajos (2003): Tévéerőszak és morális pánik. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 189 o.
[4] CSÁSZI Lajos (2003) i. m.
[5] HALLER József (2009): A médiaerőszak a neurobiológus szemével. In: STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (szerk.): A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták. Mathias Corvinus Collegium, Századvég Kiadó, Budapest, 35-47. o.
[6] CSÁSZI Lajos (2003) i. m.
[7] CSÁSZI Lajos (2003) i. m.
[8] Marcel FRYDMAN (1999): Televízió és agresszió. Pont Kiadó, Budapest, 123 o.
[9] Marcel FRYDMAN (1999) i. m.
[10] RANSCHBURG Jenő (2006): Áldás vagy átok? Gyerekek a képernyő előtt. Saxum Kiadó, Budapest, 179 o.
[11] VETRÓ Ágnes (1999): A televízió veszélyei. In: Szávai Ilona (szerk.): Tévé előtt – védtelenül? – A média hatása a gyerekekre. – Pont Kiadó, Budapest, 21-35. o.
[12] STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (2009): Gondolatok a média és az erőszak összefüggéseinek elemzése elé. In: STACHÓ László – MOLNÁR Bálint (szerk.): A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták. Mathias Corvinus Collegium, Századvég Kiadó, Budapest, 11-31.o.
[13] RANSCHBURG Jenő (2006) i. m.
[14] CSÁSZI Lajos (2003) i. m.
[15] CSÁSZI Lajos (2003) i. m.
[16] CSÁSZI Lajos (2003): Tévéerőszak és morális pánik. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 97. o.
[17] CSÁSZI Lajos (2003) i. m.
[18] CSÁSZI Lajos (2003) i. m.
[19] CSÁSZI Lajos (2003): Tévéerőszak és morális pánik. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 149. o.
[20] HALLER József (2009) i. m.
[21] Ben BACHAIMER (1999): Mit csinál a tévé a gyermekkel? Don Bosco Kiadó, Budapest, 95 o.