Az óvodáskorú gyermek

ovodas-gyermekKiket értünk gyermekek alatt, mit értünk, és milyennek is kellene lennie gyermekkornak? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel bennünk a téma címe kapcsán. A gyermek fogalmára vonatkozó „definíciók” az utóbbi évtizedekben folyamatosan változtak (egyre több, és újabb magyarázatokra van szükség, hogy pontosan meg tudjuk határozni, hogy ki is a gyermek), sőt maguk a gyermekek is változtak. Ahhoz, hogy ezt a kijelentést el tudjuk fogadni, érdemes már azon elgondolkodni, hogy a világ maga is változik (és ezt a változást a legtöbben negatívan élik meg), így törvényszerű a változás a gyermekek életében is, sőt a gyermekléttel kapcsolatos definíciók körében is.

Nem egy helyről hallhatjuk, hogy „A mai gyerekek már teljesen mások”, „Bezzeg az én időmben…”, és sokszor elhangzik mások szájából (sőt személyesen egy óvodapedagógustól hallottam), hogy „Csodálkozol? Hisz nézd meg mi megy a tévében!”.  És hát ha valamiről sokat és sokan beszélnek, akkor már csak azért is érdemes az ügyet közelebbről is megvizsgálni, mert a több szem többet lát elve alapján:

még az is lehet, hogy igazuk van.

Ha áttekintjük a történelem során az ideális gyermeklétekkel kapcsolatos elképzeléseket, igen változatos képet kapunk arról, hogy mit is jelentett az adott korban gyermeknek lenni. Ha az ókori, miniatűr felnőttnek tekintett gyermeket nézzük, vagy a középkori nem sokra becsült gyerekkort (hol elsődleges cél a gyermek akaratának megtörése volt), vagy a reneszánsz, humanista felfogást, ahol a gyermekkort az ártatlanság korának definiálták, akkor hamarosan mi magunk is arra a megállapításra jutunk, hogy a gyermeklét meghatározása mindig az adott kor szellemében történt.

De mégis valami „közösről” árulkodik az összes meghatározás: a gyermek nem felnőtt (még akkor sem, ha volt idő, amikor a felnőtt kicsinyített másának tekintették). De honnan is sejthetjük mindezt? Mindenféle pszichológiai, szociológia, pedagógiai háttérismeret nélkül elmondhatjuk, hogy a modern társadalmakban a következőkből való kizárás tanúskodik arról, hogy a gyermeket még nem tekintjük felnőttnek: a fizetett munkából való kizárás, a szexualitás korlátozása, az alkohol-, és dohánytermékek fogyasztásától való eltiltás, a választójogtól való megfosztás.

Ha a pszichológia tudományához fordulunk, hogy segítségül hívjuk a gyermeklét, a gyermek fogalmának meghatározásában, akkor is abba az eleve elfogadott tételből indulunk ki, hogy a gyermek nem felnőtt. A gyermek képességeinek (mint azt látni fogjuk majd Piaget, vagy Kohlberg esetében is) száma kevesebb, mint a felnőtté, ill. hiányosabbak a képességei. Nem is olyan régen a gyermeket (pont ezért) eleve hiányos természetűnek gondolták, definiálták, de ma már tudjuk, hogy a gyermek önmagában teljes, és az adott fejlődési szakaszban vizsgálandó, összehasonlítandó.

Mit is mond számunkra a pszichológia az óvodáskorú gyermekről? A pszichológia tudománya az óvodáskorú gyermekek értelmi képességeinél a következőkből indul ki: a gyermekek minden iránt érdeklődő kis tudósok, akik folyamatosan kísérleteket hajtanak végre a világban azért, hogy azt minél jobban megismerjék. Ezen kísérletek eredményei alapján elméleteket hoz létre, az ún. sémákat. Ha egy-egy új tárggyal vagy eseménnyel találkozik, megkísérli ezeket a már meglévő sémái segítségével megérteni, azaz asszimilálni őket. Ha viszont a régi séma erre nem alkalmas, akkor módosítani fogja, vagyis akkomodációt hajt végre. Mindezek alapján Piaget – a gyermekek képességeit vizsgálva – a műveletek előtti szakaszba (2-7. életév) sorolja az óvodáskorú gyermekeket, ahol meg tanulják használni a nyelvet, a tárgyakat képekkel vagy szavakkal jelölni. Ekkor még nem vagy alig értik a megfordíthatóságot. Nem rendelkeznek még a konzerváció (megmaradás) elvével, vagyis hogy a tárgyak bizonyos tulajdonságai akkor is megmaradnak, ha megjelenésükben változás következik be.[1] Gondolkodását vizuális benyomások uralják, meggyőződésük, hogy mindenki olyannak látja a világot, mint ők (egocentrizmus). Bár Piaget a kísérletei során igen csak alábecsülte a gyermekek képességeit, de általánosságban elfogadható az általa felvetett elképzelés, felosztás.

A szociálpszichológia a következőket mondja a gyermekek sajátos szociális helyzetéről: a gyermek az ún. primer szocializációs szakaszban van, hol elsődlegesen a családban történő nevelés, érték-, és mintaátadás szerepe a domináns. Ez elsődlegesen utánzásos tanulással megy végbe, ami során átvesszük a társ emocionális-, és aktivációs állapotát, megtanuljuk az adott helyzetnek az emocionális jelentését is. Az utánzás során tehát jelentést is tanulunk. Az utánzás képessé tesz minket arra, hogy „együtt érezzünk” egy másik emberrel, hogy „beleéljük magunkat az ő helyzetébe”.  (Séra László, 2001). Az óvodáskorú gyermekeknél különösen fontos elmondanunk, hogy amikor „a gyerek a szülő magatartásmintáit és érzelmeit az utánzás és empátia útján átveszi, akkor egyúttal a szülő értékrendjét és attitűdjeit is magáévá teszi. Ezt nevezzünk identifikációnak (azonosulásnak). E folyamaton keresztül sajátítjuk el, építjük be a szociális normákat, értékeket.” (Séra László, 2001, 228-229. o.)

Mások elképzelése szerint (szintén a pszichológia tudományánál maradva, Rogoff megközelítése alapján), szociokulturális szempontból elmondhatjuk, hogy „a gyerek olyan kultúrába belecsöppent jövevény, akiből azzal válik bennszülött, hogy meg tanulja az adott kultúra szemüvegén keresztül nézni a társadalmi valóságot” (Atkinson és tsai, 2003, 105.o.)

A harmadik nézőpont, amit a pszichológia igyekszik körüljárni, az a gyermekek erkölcsi ítéletalkotásának sokszínűsége, és annak fejlődése. Piaget és később Kohlberg alapján a következőket mondhatjuk: az óvodáskorú gyermek azon erkölcsi ítéletalkotás szakaszában van, mely a műveletek előtti korra tehető, hol ha vannak is szabályok, azok könnyen módosulhatnak, saját kényelmünk és ízlésünk tükrében. Kohlberg ezt később prekonvencionális erkölcsi szakaszként pontosítja, hol a szabályok követése, vagyis a büntetés elkerülése érdekében vagy az alkalmazkodás, vagyis a jutalom és a jóindulat elnyerése érdekében cselekszenek a gyermekek.

Fontosnak tartom megemlíteni a pszichológia azon megállapítását, hogy az óvodáskorú gyermekek világról való ismerete, tudása igen labilis, a gyerek még nem ismer egyetemes (például természeti) törvényeket, az ő számára végső soron az évszakok azért változnak, vagy a madarak azért költöznek, mert egy szavahihető felnőtt így mondta, ha másképpen mondta volna más lenne a valóság.

Miként is látja az Óvodai nevelés országos alapprogramja az óvodáskorú gyermeket? Az Alapprogram mindenekelőtt általános kijelentéseket tesz. Az óvodáskorú „gyermek fejlődő személyiség, fejlődését genetikai adottságok, az érés sajátos törvényszerűségei, a spontán és tervszerűen alkalmazott környezeti hatások együttesen határozzák meg. E tényezők együttes hatásának következtében a gyermeknek sajátos, életkoronként (életkori szakaszonként) és egyénenként változó testi és lelki szükségletei vannak. A személyiség szabad kibontakozásában a gyermeket körülvevő személyi és tárgyi környezet szerepe meghatározó”. (Óvodai nevelés országos alapprogramja, 2012).

De ami minket igazán érdekelhet: mit is gondol az „utca embere” a gyermekkorról. Annyi bizonyos, hogy a változások korában élünk (ezt mindannyian érezzük a bőrünkön), s változik a gyerekek élete is. Mi is történik a változás folyamata során? A hagyományos, elemi kiscsalád jelentősége folyamatos hanyatlik, egyre inkább elterjednek az ún. nem hagyományos családszerkezetek, az utóbbi két évtized során a válások száma megkétszereződött, a családok mérete egyre zsugorodik, a gyermekszületési mutatók csökkenek, jelentősen nő a dolgozó anyák aránya, s a gyerek számára már közel sem stabil környezet a család. Egyre kevesebb időt töltenek a gyermekek a szüleikkel, valószínűtlenebb, hogy van testvérük, a nevelői hozzáállás is változik, inkább az útmutatás, a mindent megengedő fegyelmezés válik széles körben elfogadottá.

Ezek a változások ijesztőek, elképzelni sem lehet a hosszú távú következményeit. Ami az okait illeti: elkezdődik az ujjal mutogatás. Mi vagy ki a hibás? A pénztelenség, a multinacionális cégek, a kormány, a fogyasztói társadalom, a média, a televízió. A televízió! Kézenfekvő bűnbaknak tűnik, egy másik cikkemben rá is mutatok miért.  De most fogadjuk el azon megállapításomat, hogy akik ilyen (egyszerű) levezetést alkalmaznak (gondolok itt mindazokra, akik ezeket a változásokat a televízió által sugárzott műsorok, a média által közvetített értékekkel hozzák összefüggésbe), ezzel megannyi más tényezőt félresöpörnek, azok elől a valódi okok rejtve maradnak. Bár nézetem szerint ez az összefüggés akár helyén való is lehet, amennyiben nem tulajdonítunk ebben a médiának kizárólagos szerepet.

Még egy utolsó gondolatot, elképzelést osztanék meg a mai kor gyermekével kapcsolatban. A változások közepette elmosódnak a határvonalak is, a gyerekek egyre inkább hozzáférhetnek a felnőtt élet bizonyos területeihez, másfelől egyre inkább elkülönítik őket szüleik, egyre több mindenből kizárják a gyereket. A gyerekek egyre több időt töltenek olyan intézményekben, amelyeket arra hoztak létre, hogy felkészítsék a felnőtt életre, ugyanakkor biztonságos távolságra is tartsák őket maguktól, a ”felnőttségtől”. Ugyanis sok esetben tekinthetjük úgy a gyerek átlépését ezen a – a felnőttek által felállított – határvonalon, hogy azok sértik a felnőttekről való elképzeléseket, a felnőtt lét meghatározását (ez sokszor a felnőtt hatalmát kérdőjelezi ez meg, a felnőtt korábban említett – dohányzás, szexualitás, alkoholfogyasztás – jogait). Ilyen értelemben őszintén szembe nézve önmagunkkal láthatjuk, hogy: féltjük a felnőttségünket, és talán ez az oka annak, hogy elítéljük a gyermeklét változásait.

[1] Ezt Piaget a következő kísérletben bizonyította: egy pohár vizet magasabb, keskenyebb pohárba öntött át, ezáltal a vízszint magasabb lett, a gyerekek ezt kivétel nélkül többnek látták.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.