A 2012-ben megjelent Jövőnk titka: a gyerek című könyv a Saxum Kiadó Szimpozion (Az élet dolgai) címmel megjelent sorozat része, amely négy méltán nagy hírű pszichológus írását tartalmazza (Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás, Herskovits Mária) a tehetséges gyermekek felismerésével és a tehetséggondozásával kapcsolatban. Mind a négy pszichológus írása egyfajta elmélkedésnek is tekinthető, amiben saját szóhasználatukkal, saját élményeikkel és tapasztalataikkal kívánják megvilágítani a tehetséges gyermek felismerésének fontosságát, problematikáját, a tehetséggondozás lehetséges és jelenleg is gyakorolt formáit. A könyv borítóján leírásra kerül: „Segíthet ez a könyv? Segíthet. De nem ad a szülők kezébe kész nevelési recepteket. A megoldásokat legtöbbször az anyai és az apai szeretetnek és okosságnak kell megtalálnia. ” Ezzel mélységesen egyetértek.
A könyv nem nyújt és nem is kínál kész válaszokat, ennek szándéka a könyvben publikáló egyetlen pszichológus írásában sem jelenik meg. Popper Péter ezt írásában is kifejezésre juttatja: „Összefoglalva: azt gondolom, hogy erre az indigóságra oda kell figyelni, és odafigyelnék arra is, hogy ne legyek konzervatív szülő, ne legyek konzervatív pedagógus.”[1] Mire is gondolt Popper Péter? Véleményem szerint arra, hogy mindig nagyon veszedelmes a tudásunkat statikus állapotként értelmezni, hiszen ezen felfogás olyan korlátok meglétét és felállítását jelenti, ami nem csak a saját emberi és szakmai fejlődésünkre, de mások életére is kihatással lehet, nevezetesen akár a ránk (nevelőkre) bízott gyermekekére is. Jung ezt úgy fejezi ki, hogy „a jobb, mindig ellensége a jónak”, amit Vekerdy Tamás hoz tudomásunkra a Rubik-kocka elméletének és zsenialitásának kapcsán.[2] És valóban!
Nem csak a Rubik-kocka esetében igaz az, hogy ahhoz, hogy valami új, valami igazán más és meghatározó születhessen életünkben, a világban, ahhoz a korábban megszokott, évek alatt igen masszív kőtömbökbe vésett elképzeléseinket, szokásainkat, ítéleteinket elhalasztani szükséges, és reméljük a legjobbakat: egy új rend megteremtését. Annak varázsa miszerint megannyi lehetséges válasz közül csak egy a lehetséges, ahhoz, hogy megoldás szülessen (a Rubik-kocka esetében 4*1019 a száma a lehetséges válaszoknak), ahhoz hogy a káoszból megteremtődjön a rend, hogy én nem teremtem meg a rendet, ez mindig is hozzátartozott az emberi léthez.
Ennek a varázsa érhető tetten a tehetségről és a kreativitásról való gondolkodásunkban, annak definiálása kapcsán is, ugyanis egyértelműen látszik: a kreatív, a tehetséges ember alkot. És ez nem is lehet másképp. A könyv szerzői egyértelműen foglalnak a mellett állást (más-más szóhasználattal), hogy a kreatív embernek alkotnia kell. Kell! Ugyanis mérhetetlen nagy energiával veti rá magát – mint gepárd az antilopra – az őt érdeklő témára, gondolatra, megoldandó feladatra (rögeszméssé válik), mintegy azonnal átlátja a dolgok struktúráját, nem foglalkozva azzal, hogy a dolgok régi rendjét fel kell rúgnia és káoszt kell előbb teremtenie, hogy aztán egy új rendet építsen fel.[3]
Az, hogy honnan jön ez az energia, miért is képes azonnal átlátni az egyén a dolgok lényegét, születnek-e vagy “képződnek-e” a zsenik, a tehetségesek, a kreatívak, ebben megegyezés, illetve a tudomány adta egyértelmű válasz nem igazán történt, létezik. Olykor előfordul, hogy a tudomány eléri végpontját, és beleütközik egy olyan falba és kérdéskörbe, amit sejtésem szerint a szerzők igyekeztek elkerülni: miszerint létezik a tudásnak egy olyan minősége, ami tanulhatatlan, aminek kérdésében szükségszerűen beleütközünk a transzcendens fogalmába és kérdéskörébe. Popper Péter ugyan megkísérli a választ megközelíteni, erre segítségére is sietnek a távol-keleti filozófiai és vallási ismeretei, tapasztalatai egyaránt, azonban közel sem olyan mélységeiben, ahogy tette ő már ezt korábbi könyvei és írásai esetében.[4] Azonban mégis felhívja a figyelmünket arra, hogy érdemes szemügyre venni a ma születettek, a ’90-es évektől jelenségként kezelt indigók tulajdonságait és képességeit (magasabb energiatelítettség, magas intuíciós képességek, rendkívül jó struktúralátás, egyfajta spirituális tudás megléte), ami már sejtet egyfajta transzcendentális tudást.
A szerzők célja nem a miértek kutatása volt, annál inkább a tehetséges gyermek jellemzőinek ismertetése, felismerésére való törekvés szorgalmazása, különböző tapasztalatok megosztása saját életükből. Ilyen tapasztalat például Herskovits Mária azon fogalom felismertetése velünk, miszerint a zsenik és a tehetségesek között hatalmas a különbség, hogy sokszor rengeteg szülő tévesen “diagnosztizálja” gyermekét tehetségesnek (itt beleütközünk az értékelés szubjektív megítélésének problematikájába), azonban egyértelmű “tüneteket” hoz tudomásunkra, amik kapcsán felmerül a tehetséggyanú a (kis)gyermek esetében. Ilyenek például az elvont fogalmak használata, az absztrakció, a humorérzék jelenléte. Eloszlatja azon elképzelést, miszerint minden gyermek tehetséges (valamiben), már csak azon egyszerű oknál fogva: ha létezik átlag feletti, akkor kell létezni átlag alattinak és átlagosnak is. Tehát, ha nem létezne átlagos, akkor átlag feletti sem, a tehetségről alkotott fogalmunk az átlag fogalmából, annak fogalmától nyeri el értelmét.
Ranschburg Jenő két igen szemléletes példával érzékelteti, hogy mi is a baj a ma pedagógiájával, miért is haldoklik a tehetséggondozás. Az egyik példájában (Gross, 1999: A kis pipacsok: alacsony életkorú nagyon tehetséges gyerekek c. könyve nyomán) pipacsmezőhöz hasonlítja az óvodai csoportot/iskolai osztályt és tudjuk, a pipacsmező szépsége az egyforma méretű virágok összességéből adódik. Mily érzékletes példa! Tehát a közérdek (ahol minimum 25 fős gyermekcsoportok fejlesztéséről, tanulási-tanítási folyamatairól beszélünk) azt diktálja, hogy átlagot 
teremtsünk. Ami nem csak a rosszabbul teljesítők felhúzását, hanem a jobban teljesítők lehúzását kívánja meg. Ezt a jelenséget önmagam is tapasztaltam, tapasztalom folyamatosan. A tehetséges gyermekek (emberek) felismerése, megannyi plusz teherrel jár (az egyénnek és az államnak egyaránt), a tehetségkutatás-, és gondozás idő-, pénz-, és energiatöbblettel járó folyamat, nem beszélve arról az emberi gyarlóságról, hogy a közösség általában ritkán nézi jó szemmel a tehetségek ki-ki emelkedését, azt saját egójukra nézve kifejezettem sértőnek találják, ennek érdekében készek cselekedni is – bár abban talán mindannyian egyet értenek, hogy a tehetséggondozás hosszabb távon kifizetődő a társadalomra, tehát önmagukra nézve is.
Ranschburg Jenő másik szemléletes példájában a tehetséges gyermekeket gepárdokhoz hasonlítja (Stephanie Stolan, 1996 nyomán), miszerint mindenki felismeri a gepárdot már távolról is (ez az egyetlen lény, aki képes 110 km/h-val futni), dizájnja kifejezetten futásra lett tervezve (fő tápláléka az antilop, ami szintén jó futó), erős, belső késztetése van futni, azonban az állatkerti kifutóban nyúlra vadászva, csak annyival fut, amennyivel szükséges. Éppen ezért veszélyes, ha az iskolai rendszer a gyermek tehetségét a teljesítményével azonosítja, főleg akkor, ha nem biztosít neki elegendő és elég nagy szellemi prédát. Mintha ezzel azt mondanánk ki: a gepárd, csak akkor gepárd, ha 110 km/h-val fut. Sőt, a leopárdok, tigrisek szempontjából a gepárd kifejezetten rendellenes, ha úgy tetszik hiperaktív!
Hány ilyen esetet ismerünk…, hívja fel figyelmünket erre szintén Ranschburg Jenő. Churchill a középiskolában megbukott, Lev Tolsztoj az egyetemen szenvedett csúfos vereséget, Albert Einstein matematikából bukott, Edisont tanárai túl butának minősítették, Szentágothai Jánost pedig kis létszámú osztályba akarták tenni. Mintha a tehetségeseket sosem értette volna meg a környezete, vagy igen kevesen voltak azok, akik egyáltalán (pedagógusként) tudtak mit kezdeni a tehetség adta jelenséggel. Talán pont azért, mert a tehetség messze meghaladja az egyén saját életkorát, de még a társadalmának, a világának korát is. Erre figyelmeztet Herskovits Mária is, miszerint sosem szabad elfelejtenünk: tehetséggondozáskor leendő vezetőinket neveljük.
Mindenkinek a legnagyobb szeretettel ajánlom ezt a könyvet, mindazoknak, akik készek és akarnak, készakarva kívánják levetkőzni korábbi ítéleteiket és megoldásaikat a gyermeknevelés helyes metodikája kapcsán, készek azokat újravizsgálni. Végezetül álljon itt egy idézet, Albert Einstein, Önéletrajzi jegyzetek c. könyvéből:
„Valóban okot ad a csodálkozásra, hogy a tanítás modern módszerei még nem fojtották meg teljesen a megismerés iránti szent kíváncsiságot, e érzékeny növénynek – eltekintve az ingerléstől – elsősorban szabadságra van szüksége, e nélkül kiszárad és elpusztul. Végzetes hiba azt hinni, hogy a kutatás és a megismerés örömét ki lehet fejleszteni a kényszer és a kötelességérzet által.”[5]
A cikk megjelent az Óvodai Nevelés folyóiratban is, az alábbi címen:
Dancs Nikolett (2017): Jövőnk titka: a gyerek. Óvodai Nevelés. 71. évf. 1.sz. 15-16.o.
Lábjegyzetek:
[1] Popper Péter – Ranschburg J. – Vekerdy T. – Herskovits M. (2012): Jövőnk titka: a gyerek. Saxum Kiadó, Budapest, 108.o.
[2] Popper Péter – Ranschburg J. – Vekerdy T. – Herskovits M. (2012): Jövőnk titka: a gyerek. Saxum Kiadó, Budapest, 133.o.
[3] Összesítettem Vekerdy Tamás, Herskovits Mária, Popper Péter és Ranschburg Jenő gondolatait.
[4]Popper Péter (2012): A belső utak könyve. Saxum Kiadó, Budapest, 180.o., Popper Péter (2012): Az önmagába térő ösvény. Saxum Kiadó, Budapest, 255.o. Popper Péter (2005): Várj, amíg eljön az órád! Rekviem egy Indiáért. Saxum Kiadó, Budapest, 2011.
[5] Popper Péter – Ranschburg J. – Vekerdy T. – Herskovits M. (2012): Jövőnk titka: a gyerek. Saxum Kiadó, Budapest, 53.o.