A médiaerőszak

Média és agresszióMielőtt még megvizsgálnánk az erőszak megjelenését a médiában (fókuszálva a televíziós műsorokban látottakra), valamint annak hatását a gyermekekre nézve, előbb az erőszak fogalmát és annak természetét kell meghatároznunk.

Az agresszivitás meghatározásakor – mint általában minden ”szubjektív” fogalom esetében – abba a problémába ütközünk, hogy nehezen, vagy nem is tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi is az agresszió.

Erre vonatkozóan kétféle meghatározást közölnék Kósa Éva, valamint Anderson és Bushman nyomán. Kósa Éva az agressziót a következőképp definiálja: az agresszió olyan szándékos támadás, amit az ártalomokozás szándéka motivál. (Gyerekek esetében az ártalomokozás megértésétől – árthatok másoknak a viselkedésemmel – beszélhetünk agresszív viselkedésről.) Anderson és Bushman is hasonlóan írja le az agresszív viselkedést: „agresszív, erőszakos cselekedetnek tekintünk minden olyan viselkedést, amely szándékosan és a károkozás közvetlen és kívánt céljával sért egy másik személyt, élőlényt, vagy rongál tárgyat” (Stachó László – Molnár Bálint, 2009, 15. o.).

Mindkét meghatározásban (és szinte valamennyiben) a károkozás szándéka kulcsfontosságú eleme az agresszív viselkedésnek. Éppen ebben rejlik az erőszak meghatározásának és értelmezésének a képlékenysége. Ugyanis az agresszió meghatározása, vagyis a szándék azonosítása mindig is egy külső (laikus) megfigyelőtől függött, vagyis, hogy mit gondol a kutató a megfigyelt személy belső állapotáról. Ugyancsak problémának tekinthető, hogy az agresszív viselkedés meghatározása mindig is társas ítéleten alapult, azaz, hogy az adott korban mit is tekintünk agresszív (nem kívánatos) viselkedésnek.

Az erőszak jelenségét többféle nézőpontból is elemeznünk kell, hogy minél árnyaltabb és alaposabb képet kapjunk a médiában betöltött szerepéről. Először is Csányi Vilmos azon gondolatából kell kiindulnunk, miszerint a főemlősök közül az ember mutatja az agresszivitás legkisebb mértékét. E szerint legkevésbé sem biztos, hogy azért figyelünk fel (a médiában) az agresszív viselkedésre (és borzadunk el annak mennyiségétől), mert valóban agresszívek volnánk, hanem azért, mert aggaszt minket az agresszió, és annak mennyisége érzékenyen érint minket.

A durkheimi szociológiaelmélet egészen odáig ”merészkedik”, hogy azt állítja, hogy mivel az erőszak mindig is az életünk részét képezte (gondoljunk csak a történelem során megannyi agresszív és erőszakos viselkedésmintára, ami sokszor a szórakoztatás célját is szolgálta, mint például az ókori gladiátorviadalok), így az életünket tükröző médiának is részét kell, hogy képezze.

Ha evolúciós szempontokból vizsgálódunk, akkor az evolúciós viselkedéstudományok azon téziséből kell kiindulnunk, hogy az erőszakos viselkedésminták elterjedésében mindig az ”játszott főszerepet”, hogy mennyire tudnak hatékonyabbak lenni a túlélésben és a szaporodásban, mint más viselkedésstratégiák. Tehát akkor volt ”érdemes” az evolúció során az agresszivitás eszközével élni, mikor már az együttműködő magatartásformák eredménytelennek bizonyultak. Sokan attól tartanak (egyes társadalomtudományok képviselői), hogy annak elismerése, hogy az agresszió a természetes szelekció következménye (egyfajta szelekciós előnnyel jár), ahhoz vezet, hogy alkalmazása legálissá válik.

Akárhogy is, de az erőszak, az agresszivitás mindig is az életünk szerves részét képezte, erre számos példát találunk a történelmünkben is. Az, hogy az erőszak eszközét, és annak látványát mire is használták koronként eltérő.

A felvilágosodás előtt, tehát a középkorban, az erőszak rendfenntartó eszközként szolgált, amit a hatalom és különböző csoportok tudatosan alkalmaztak (a teljesség igénye nélkül: szégyenkaloda, nyilvános megvesszőzés, száműzetés, lefejezés, akasztás, megégetés). Ezek az események a nyilvánosság szeme elől sosem maradtak rejtve, sőt a nyilvánosság bevonásával, beleegyezésével történt. A mostani értelemben vett börtön, mint olyan, nem létezett, a társadalom szeme elől csak a büntetőeljárás lefolytatásának ideje alatt maradt rejtve a bűnös. A felvilágosodást követően azonban a nyilvánosan alkalmazott erőszak letűnőben volt, erre vonatkozóan megváltozott a gondolkodás. Úgy vélték, hogy a nyilvánosan alkalmazott erőszak kegyetlenséghez és durvasághoz szoktatja a tömeget (ezt manapság is sokat hallhatjuk a televízió negatív hatásai mellett érvelők esetében). Tehát a felvilágosodással egy időben a nyilvános erőszak az utcákról, a közterekről eltűnt, helyette egészen máshol jelent meg.

Megjelent például François Gayot de Pitaval keze nyomán összegyűjtött híres bűnesetek gyűjteményének oldalain (ami  1734 és 1743 közötti eseményeket fog közre), de megjelent az erőszak különböző jogi skandalumok írott változataiban, változatos bűnügyi históriákat tartalmazó novelláskötetek lapjain, betyártörténetek, és rémtörténetek formájában. A XIX. századot tekintjük a bűnügyi irodalom aranykorának, megannyi romantikus kriminovella, klasszikus detektívtörténet (Sherlock Holmes), pszichologizáló bűnhistória, kriminális kalandregény mellett, a tömegsajtó megjelenésével, már a bulvárlapok hasábjain is megjelenhet az erőszak.

Tehát míg a nyilvános agresszió jelenségét évtizedek, évszázadok alatt a mindenkori hatalom, az állam a saját felügyelete alá akarta vonni (az állampolgárainak ellenőrzése az erőszak hatékony kordában tartását követelte meg), addig az erőszak a bulvárlapok hasábjaira, majd a XX. században a mozivászonra került.

Ez eredményezte később azt, hogy ma már a békés viszonyok között élő demokratikus államok lakói csak is a médiában találkozhatnak komoly, fizikai agresszióval .

És most a médiaerőszakról. Az, hogy a médiaerőszak egyre ijesztőbb mértékeket ölt, vitathatatlan. Már 1999 végén megdöbbentő adatokat közölt Szilády kutatása (Müller, Melissa, 2001). A legagresszívebb műfajnak a filmek bizonyultak, 77%-ukban láthatunk erőszakos eseményt. A második helyezettek a rajz-, és bábfilmek a maguk 71%-ával. Ha az agresszív cselekmények időtartamát vizsgáljuk az egész műsor időtartamához képest, akkor magasan vezetnek a báb-, és rajfilmek (műsoridő közel egytizedét teszi ki), az agresszív műsorok 28,5%-a kifejezetten gyerekeknek készül. Az agresszió indítéka gyakran öncélú, az agresszort a pusztítás vágya és öröme vezérli. Az agresszort sok esetben motiválja az önbíráskodó igazságszolgáltatás és fegyelmezés szándéka. Az esetek túlnyomó részében az agressziónak nincsen közvetlenül megfigyelhető következménye, az előforduló agresszív események egyötödében azonban az erőszak következménye a halál. Az agresszorok ábrázolása realisztikus, sokszor pozitív tulajdonságokkal ruházzák fel őket, akik az esetek több mint 50%-ban cím-, vagy főszereplők, éppen ezért a néző könnyen azonosulhat velük. Ezek aggodalomra adhatnak okot, többek közt felvetik azt az elképzelést, miszerint mintául is szolgálhatnak a kiskorúak számára. Azonban míg a társadalom eleve adottnak tekinti ezt a megállapítást és tényként kezeli, addig éppen az ellenkezőjét állítják egyes kutatók.

Mint például Karen Sternheimer is (amerikai szociológus) aki azt találta, hogy miközben Amerikában az elmúlt két évtizedben látványosan megnőtt a tévében bemutatott erőszakos filmek és jelenetek száma, addig az Egyesült Államok teljes populációját nézve három és félszeresével csökkent a fiatalkorúak bűnözési aránya. Sternheimer azt is felkutatta (egy az 1999-ben történt iskolai mészárlás kapcsán, amit fiatalkorúak követtek el), hogy 1999-ben az Egyesült Államokban összesen 35 gyereket öltek meg osztálytársaik, azonban ugyanebben az évben (1999-ben) 1000 gyermeket öltek meg saját szüleik. Sternheimer állítja, hogy a családon belüli erőszak tehát sokkal nagyobb fenyegetésnek tűnik a gyermekekre nézve, mint a médiában látott erőszak. Továbbá amellett is kiáll, hogy az erőszak jelensége nem a televízióban kezdődik és nem is ott végződik (Császi Lajos, 2009).

Mindezt azért tartottam fontosnak előre vetíteni, még mielőtt a médiaerőszak hatásait vizsgálnánk, hogy rámutassak arra, hogy ha minél hitelesebb (árnyaltabb) képet akarunk kapni a médiaerőszak lehetséges hatásairól, ahhoz elengedhetetlen, hogy  több tudományterület kutatásait, feltételezéseit is összevessük.

Az is vitathatatlan, hogy az erőszak ijesztő mértékének láttán aggodalmunk is nőttőn-nő. Hajlunk rá elfogadni, hogy a médiaerőszak megrontja az ifjúságot, ennek megfelelően a tévétársaságok csak tizennyolc év fölöttieknek ajánlják az erőszakos filmeket, vagy korhatárhoz kötik egyes filmek megtekintését. Tehát a társadalom próbál védekezni egy szülőknek szóló figyelmeztetés formájában. Azonban ez a szabályozás igen instabilnak látszik, sokszor igen kevés, vagy helytelen a besorolás. Ennek oka a következőkben rejlik: a vád – hogy a médiaerőszak megrontja az ifjúságot – még bizonytalannak látszik (amit később be is bizonyítok). De annyi bizonyos, hogy azok, akik általában a televízió ellen emelik fel a szavukat, nem is inkább az erőszakot, hanem annak mértékét és minőségét kifogásolják.

Mik is ezek a kifogások? (A későbbiekben egyes kutatások, tézisek elemzésénél elsősorban az óvodáskorú gyermekek csoportjára koncentrálok, olyan kutatásokat, felméréseket emelek ki, amik leginkább a gyermekeket érintik.)

Az elmúlt évtizedekben kétféle irányzat alakult ki a televíziós erőszak kutatásának tekintetében. Az első irányzat képviselői az ún. hatáskutatók, akik a televízió képernyőjén látott erőszak mennyiségét és annak közvetlen hatását próbálják felmérni. (Az erőszaknak a kezdetektől adott negatív jelentést tulajdonítanak, ami független a céljától, a körülményétől, a legitimitásától. Hangzik az első kritika a hatáskutatókkal szemben.) A hatáskutatók szerint (kultivációs elmélet) a tévéerőszak három különböző módon érvényesül. Pszichológiailag (félelmet kelt), morálisan (érzéstelenné tesz a szenvedés látványával szemben), és a gyakorlati életben mintául szolgál, utánzásra késztet. Erre vonatkozóan már az 1960-as évektől kezdve számos kutató próbálta bebizonyítani, hogy a gyerekek erőszakos viselkedése és az erőszakos filmek látványa között szoros összefüggés mutatható ki. Ez tartott egészen az 1990-es évek elejéig, ahol egy csapásra vágták el a kutatások hitelességét, megbízhatóságát. Néhány hatáskutatást azonban megosztanék az olvasóval.

M. Liebert és R. A. Baron 1972-ben 136 öt és kilenc év közötti gyerekeket vizsgáltak kísérletükben. Arra kérték őket, hogy nézzenek tévét, míg a kísérletvezető elkészül. A televízióban látottak két perc reklámból, valamint csoportonként változó ”főműsoridőből” állt. Az egyik csoport (kísérleti csoport) három és fél perc üldözést, két ökölharcot, két lövöldözést, egy késharcot látott, addig a második csoport egy sporttalálkozót. Ezután mindkét csoportban két perc reklám zárta a tévézést. A tévézés után átkísérték a két csoport tagjait egy lámpa elé. A feladatuk az volt, hogy válasszanak a között, hogy a szomszédban játszó kisgyereket segítik, vagy éppen bántják egy kar segítségével (ehhez egy gombot kellett megnyomniuk). Az eredmények azt mutatják, hogy a kísérleti csoport sokkal többször nyomta a Hurt gombot (fájdalomokozás) (Frydman, Marcel, 1999).

Atkinson 1979-es kísérletében arról kérdezte az óvodáskorú gyermekeket, hogy mit csinálnának akkor, ha egy fiú az utcán, se szó, se beszéd, egyszerűen lelökné a biciklijéről, amelyen békésen karikázgat. Azok a kisgyerekek, akik agresszív műsorokat néztek rendszeresen a televízióban, azok 45%-ban agresszív, fizikai vagy verbális gesztusokkal reagálnának. Míg, akik nem néznek agresszív műsorokat, azok csak 21%-ban reagálnának így.

Vetró 1987-es, és 1993-as eredményei azt mutatják, hogy a realisztikus ábrázolású, könnyen utánozható, kellemetlen következmények nélküli erőszak hat leginkább az óvodáskorú gyermekekre. A gyakrabban tévéző gyermekek, tekintet nélkül szociokulturális környezetükre, agresszívebbeknek bizonyultak, mint az ezeket a műsorokat nem nézők. Ezt Bandura is megerősíti (1993-as eredményei nyomán), a gyermekek és a fiatalok azokat az agresszív cselekedeteket utánozzák leginkább, amelyek a film folyamán igazolást nyernek, megjutalmazódnak

A hatáskutatásokkal szemben általánosan elfogadott az a kritika, miszerint a számos hatáskutató nem figyel eléggé – vagy egyáltalán nem figyel – a befogadó szociokulturális és szocioökonómiai helyzetének vizsgálatára. A hatáskutatások zöme a médiaerőszak és az agresszív viselkedés korrelációs értékeiből indul ki, és ok-okozati összefüggésig jut. Pedig a korrelációs együtt-járás sosem jelentett egyfajta ok-okozati összefüggést, lehet, hogy azért viselkedik agresszíven a gyermek, mert több agresszív műsort lát, de lehet, azért néz több agresszív műsort, mert eleve agresszív személyiség.

Ezt az ok-okozati összefüggést több ízben és többször próbálták cáfolni, mint ahogy tette ezt a Policy Study is az 1990-es évek elején. 78 tíz és tizenhat év közötti fiatalkorú bűnözőt vizsgáltak, kedvenc műsorokról kérdezték őket. 500 azonos korú fiatalt kérdeztek ugyanerről. A két csoport között semmiféle különbséget nem találtak, a bűnöző fiatalok nem töltöttek több időt televízió előtt, és nem részesítették előnyben az erőszakos filmeket (Császi Lajos, 2003).

1994-ben konferenciát tartottak 50 médiaszakértő bevonásával arról, hogy közelebbről is megvizsgálják a médiaerőszak problémakörét. A következő megfigyeléseket tették: a közvélemény eleve adottnak tekinti a média erőszakot okozó hatását. A következő pontokban dől meg ez az elmélet:

  • a hatáskutatások nem reális élethelyzetekben, hanem laboratóriumi körülmények között zajlanak,
  • miközben a kutatások statisztikai korreláción alapultak, a közvélemény számára ezt oksági kapcsolatként mutatják be,
  • nem vesznek tudomást arról, hogy a televízión kívül más környezeti és társadalmi tényezők is szerepet játszhatnak.

A tanácskozás során a következőben tudtak megállapodni: „Bizonyos műsorok bizonyos körülmények között bizonyos emberekre hatással vannak.” (Császi Lajos, 2003, 97. o.). Az évek során, mind a mai napig nem sikerült bebizonyítani az ok-oksági összefüggést, az agresszív viselkedés és a médiában látott agresszív viselkedésminták között. Ennek kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy vagy a kutatott probléma nem létezik, vagy a mérési eszközök elégtelenek ennek megállapításához. Azonban arra a kérdésre, hogy kikre, milyen körülmények között, milyen hatással van is a média, arra a mai napig nincs válasz.

A másik irányzat képviselő – mint említettem az utóbbi időben kétféle irányzat jelent meg a médiaerőszak kutatásában –, különböző recepcióvizsgálatokkal próbálták felmérni azt, hogy az erőszak milyen hatással is lehet a nézőre. Kutatásuk célja annak a mechanizmusnak a feltárása volt, ami során a néző értelmezi a televízióban látottakat. A recepcióvizsgálatok szerint csak is a közönségen múlik, hogy mit is tekint erőszaknak és mit nem.

Erre vonatkozóan magukat a kísérletvezetőket is meglepte a következő kísérlet eredménye. Egy az 1992-ben vetített horrorfilm (Brainland) egyik jelenete alatt (a főhős fűnyíróval ront neki a kertjét elárasztó zombi tömegnek) a közönség hangos nevetésben tört ki. A főhős száját az öldöklés előtt a következő felkiáltás hagyja el: „A bulinak vége!”, ez okozhatta a nevetést. Tehát az, hogy a közönség miként is fog reagálni, erőszakként értelmezi-e a televízióban látott képsorokat, közel sem egyértelmű.

A recepcióvizsgálatok is hasonlóképpen zárultak le, mint a hatáskutatások. A kutatók úgy vélik, hogy „Egy adott korban, egy adott helyzetben, bizonyos feltételek mellett, bizonyos emberek erőszakosnak látnak és ítélnek a képernyőn valamit, míg mások ugyanazt, ugyanakkor, ugyanott nem tartják agresszívnek, sőt esetleg kifejezetten élvezik” (Császi Lajos, 2003, 149. o.)

Az elmúlt években egy új tudományág eredményeit – a neurobiológiát – állították a médiaerőszak kutatásának szolgálatába. Már a 2001-es évektől tudjuk – Anderson és Bushman nyomán –, hogy ha a gyerek erőszakos jeleneteket lát a televízió képernyőjén, akkor izgalomba jön, gyorsul a szívritmusa, nő a vérnyomása, és a gyerek izgalmi állapotról számol be. Ez az izgalom erősebb annál, mint amilyet a nem erőszakos filmek váltanak ki. Későbbiekben az is bebizonyosodott, hogy egy második erőszakos videofilm által kiváltott izgalom kisebb. Tehát – ami az izgalmi állapotot illeti – az erőszakhoz gyorsan hozzá lehet szokni. Az azonban nem régen derült ki (2005-ben), több biológus, kutató nyomán (mint például Mathews, Heekeren), hogy az erőszakélmény csökkenti a prefrontális és a temporális kéreg aktivitását, és fokozza az amygdala aktivitását. Az agyterületek közül éppen ezekről mutatták, hogy közük lehet az agresszivitáshoz. A prefrontális-, és a temporális kéreg sérülése vagy működési zavara abnormális agresszióformák megjelenését eredményezi. Újabb eredmények azt igazolják Kronenberger 2005-ös kutatásai nyomán, hogy bizonyos érzelmi töltést igénylő feladatok megoldásáért a prefrontális kéreg felel, az ilyen feladatokat nehezebben tudják megoldani azok, akik gyakrabban vannak kitéve erőszakélménynek. Ezek az adatok magukért beszélnek, miszerint a médiaerőszak és az agresszív viselkedés között ok-oksági összefüggést fedezhetünk fel. Azonban Haller József (aki maga is neurobiológus) ezzel a következtetéssel – ilyen formában – nem tud egyet érteni. Érvei a következőek: erős izgalmi állapotba nem csak a médiaerőszak által lehet kerülni. Nincs bizonyíték arra nézve sem, hogy a médiaerőszak egy olyan idegállapot kialakulásához vezet, melyben állandósul az erős érzelmi felindulás. Végül hangsúlyozza, hogy az erőszakhoz való viszonyunkra különböző genetikai együttállások, neveltetési körülmények és szokások egyaránt befolyással bírnak.

Végezetül egy utolsó gondolatot osztanék meg Bruno Bettelheim-től, a híres gyermekpszichológustól és írótól. Bettelheim-t egyszer arról kérdezték, hogy szükségük van-e a gyermekeknek a televízióra. A pszichológus válasza így foglalható össze. Mióta világ a világ, a gyermekek mindig is betekintést nyerhettek az erőszak megannyi bugyrába. Bibliai történeteken, mítoszokon nevelkedtek, az Ószövetség, és különböző klasszikus görög drámák által szocializálódtak. Ezt a fantáziálást sok gyermek nem csak, hogy élvezte, de szüksége is volt rá, mind a mai napig szüksége van rá. Éppen azért, mert így a nélkül élheti ki ellenséges érzelmeit, hogy megsebezné, bántaná családját, ill. másokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.